Egy nap megálltunk az anyukámmal egy gyönyörű erdő melletti parkolóban, hogy kicsit kinyújtózzunk, levegőzzünk, sétáljunk egyet.
Gyerekek játszottak a közelben. Szaladgáltak, elrejtőztek – látszott, hogy egy nagy, kalandos szerepjáték közepén voltak.
Kiszálltunk az autóból.
Egészen különös élményben lett részünk.
A játékuk nem szakadt meg, de a figyelmük felénk fordult.
Mostantól előlünk bújtak el. Minket lestek. Ránk lődöztek képzeletbeli fegyvereikkel.
Mi lettünk a várva várt Ellenség!
Nem játszottunk velük, egyetlen szót sem váltottunk, csak a kiáltásaikat hallottuk, de még csak nem is érthettük, mert külföldön voltunk, egy olyan országban, amelynek a nyelvét nem beszéltük. Még csak nem is láttuk egymás arcát, mert a bokrok takarásában voltak. De egyértelmű volt, hogy belekeveredtünk a játékukba.
Vajon hányszor kerülünk akaratlanul – és anélkül, hogy bármit tennénk érte – mások játékába akár barátként, akár ellenségként? Milyen szerepeket oszthatnak ránk úgy, hogy akár észre se vesszük? Különös belegondolni, hogy minden embernek meglehetnek a történetei, amelyekben éppen benne vannak, amikor betoppanunk. És ők annak a történetnek a szemszögéből tekintenek ránk, és abban a kontextusban értelmezik azt, amit teszünk…
És – mi is ugyanígy nézünk a környezetünkre…
